Mai nap a futópadon tartottam az edzésemet. Intervall futások voltak betervezve, nem titkolom 10*400 15,5-es sebességgel – annyi pihenővel, míg a pulzusom vissza áll 130-ra, majd ugrottam is vissza a padra és szaladtam a következőt. Nyolcat edzőmaszkban, utolsó kettőt a nélkül. Egy szó mint száz, meghaltam a végére. Amint befejeztem az utolsó 400-at, nyomtam egy stoppot és a mellettem lévő futópadra kidőltem. Örültem, hogy végre vége és legbelül büszke voltam magamra, hogy nem, nem hagytam abba 3 után, majd 6 után sem, hanem végig csináltam azt, amit elterveztem magamnak. A büszkeségem hamar átváltott haragba, ugyanis jött a kérdés:

Na de te minek kínzod magad ennyire?! Minek?! Már nem vagy élsportoló! – kezdetben nem reagáltam a bosszantó kérdésre, hisz örültem, hogy normálisan kapok levegőt végre. Két perc elteltével, mikor a nyújtásomat kezdtem volna el a kérdés megismétlődött egyéb hozzáfűznivalókkal megfűszerezve. Nem éreztem magamban akkora türelmet, hogy végig magyarázzam a dolgot, hogy miért. Jöhetett inkább a hideg zuhany, menekültem a belőlem kirobbanó szavak elől.

Mi az, hogy miért?! Csak élsportolók dőlhetnek ki edzés végén?! Az én kérdésem főleg az, hogy már miért ne kínoznám magamat?! Egy sportolói lélek lakozik bennem! Egy fiatal nő vagyok! A sport a munkám. Egyértelmű, hogy mindig a legjobbra törekszem! Szeretek fejlődni! Szeretem felírni az edzésmunkámat, látom, hogy honnan hová fejlődök! Szeretem érezni azt a büszkeséget magamban, hogy ez az, képes voltam rá! Legyőztem a fejemben ugráló negatív gondolatokat és megcsináltam! És ami nem mellékes, de van célom. Oka van annak, hogy miért kínzom magamat.

Számomra elfogadhatatlan az vagy inkább fogalmazok úgy, hogy érthetetlen, ha valaki az edzésmunkájában a monotonitást választja. Ha minden edzésen ugyanazokat a gépeket használja, ugyanazzal a súlymennyiséggel és persze ugyanaz az ismétlésszám. Az én kérdéseim a következők:

  • Nem unalmas?
  • Érzed azt, hogy fejlődsz?
  • Ha igen, miért nem emelsz a dolgokon?
  • Miért nem állítod magad nagyobb kihívások elé?
  • Miért nem lépsz ki a komfort zónádból?
  • Miért nem próbálsz ki új gyakorlatokat?
  • Miért? Miért? Miért?!

Természetesen ennek a bejegyzésnek nem az a lényege, hogy arra mutassak rá, hogy minden edzésen meg kell halni. Mert nem! De néha igenis azt kell érezned, hogy egyszerűen nem menne még egy. Nem tudnál megcsinálni többet. Kész, vége, elfáradtál. Ha csak a szinten tartás a cél, akkor is növelni kell egy idő után. Alul terhelésnek a következménye már nem szinten tartás lesz.

Nem hiába van az a fogalom, hogy szuperkompenzáció.  A szervezet teherbíró képessége a regenerációt követően nem a kiindulási pontra esik vissza, hanem meghaladja azt.

Az arany középút megtalálása nagyon fontos az edzésterhelésben. De ezt egy nagyon széles skálán kellene elképzelni. Szükség van olyan edzésre, ami ténylegesen könnyen megy, olyanra, ami kifejezetten jól esik és olyanra is, amikor az utolsó percben azt mondjuk, hogy ez az, vége van, megcsináltam, túléltem! És akkor jöhet a bűvös varázs szó: nyújtás. 🙂